Kedves mindannyian!
Olyan rövid az élet!.... De most nem az évek számára gondolok, 
hanem életünk azon rövidke időszakaszaira, amikor nem a panaszaink cserélgetésével foglalkozunk, hanem mosolyt, biztatást, reményt adunk egymásnak és ki mernénk mondani: „de jó, hogy vagy”, mert becsülünk. Értékelünk, szeretünk és bízunk benned!
Boldoggá tesz, hogy amikor ezt az értékes kitüntetést megköszönöm, együtt örülhetek azokkal, akik ma elismerésben részesültek. Ugyanakkor nagyon kopottnak tűnnek a köszönet szavai, mert mindig csak ugyanazokat használjuk, de hát a vonatok is mindig ugyanazokon a síneken futnak. Az a fontos, hogy célhoz érnek.
Hogyan is köszönhetném meg méltóképpen azt, hogy most már nemcsak a város, hanem ezzel a kitüntetéssel a megye is szinte magához ölelt, - ez a drága kis Somogyország, amit korábban a lelkes könyvtárosok, óvó- és tanító nénik jóvoltából keresztül-kasul bejárhattam, találkozva a gyerekekkel, akikhez eljutottak a meséim. Talán sikerült olyan magocskákat szerteszórnom, amelyből nem konkoly, hanem búza fog teremni, amikor már ők építik tovább ezt a társadalmat és tehetik jobbá a világot. Mert minden a gyerekkorban kezdődik! A meseírás nem hobbi, hanem kulcs, amivel kinyithatjuk előttük a világ szépségeit, életük örök szabályait, akkor, amikor még nem nyúltak bele piszkos kezek a gondolatvilágukba. Amikor egyetlen és legfőbb joguk a szeretethez van, - olyan szeretethez, amelyből a kötelességek is természetesen kibontakozhatnak.
Isten nagyon leleményes, amikor teremtményeit arrafelé terelgeti, ahol a beléjük rejtett legkisebb talentumot s kamatoztatni tudják. Hiszen ez nemcsak kötelességünk, hanem emberéletünk boldogságának egyik titka. Engem az élet továbbadása mellett meseírónak szánt, és itt, Somogyban. Hiába is álmodtam volna mást és másutt. Meseíró pedig sosem törekedhet „ önmegvalósításra”. Én sem. Az sem volt fontos, hogy ismerjenek, akárcsak az Ezüsthegedű c. mesémben a tücsök, aminek képe nemrég felkerült a megyei könyvtár gyermekrészlegének a falára, pedig azt ciripelte önmagáról, hogy: ”nem baj az, ha őt sose látod, csak a dal tegye még szebbé a világot”. Nem tudom, ehhez hány százmillió tücsökre lesz még szükség, de azt igen, hogy nekem, ameddig csak élek .
„Itt a helyem, Somogyban,
hol termő fává nőtt az életem,
ahol gazdagság nélkül boldog voltam;
és mert az egyik dédapám
egy itt felejtett álmát hagyta rám,
a hajnalok mind reménységet hoztak,
s míg szép, magyar szavakból mesét fontam,
a Zselic fölött láthattam a Holdat
bokáig járni ezüst csillagokban.”
Most pedig engedjék meg, hogy szívből kívánjam 2014 minden napjára, mindannyiunknak a bízó, derűs lélek örömcsillagait. Isten éltessen mindannyiunkat!
Fésüs Éva
Elhangzott a Megyecímer adományozásának 516. évfordulója tiszteletére rendezett megyenapon 2014. január 6-án, Vízkereszt napján.
